Megmozdulok, pillám rebben,

Nem ébredhet senki szebben.

Arcom napsugár simítja,

Meleg fénye lelkemet vidítja.

Kimászok az ágyból, a konyhába megyek,

Ritkák az ilyen jókedvű reggelek.

Csinálok egy kávét, leülök egy székre,

Nem gondolok másra, csak a jóra, szépre.

Melegséggel tölt el, ha kinézek a fényre,

Ha feltekintek bármikor a szép tiszta égre.

Hallgatom a madarak fülbemászó hangját,

Ha nézhetem a fűben szorgoskodó hangyát.

Ha a szellő olykor érinti az arcom

Feladom a magamban éppen dúló harcom

Mosolyt csal arcomra és megnyugvást okoz,

Amit a nap melegsége mindig csak fokoz.

A természet csodái előtt leborulok halkan

Mit nem lehet kimondani, vagy leírni szavakban

Csak érezni lehet, de nem mindenki érzi

A dolgokat nem emberként, csak bábuként nézi.

Ki kell tárni felé a szívedet, lelkedet

Befogadni mindenhol a fényt és a meleget

Ezt kell tenni mindig, míg e földön vagyunk,

Mert előbb-utóbb sajnos biztos, hogy meghalunk.